Új bejegyzés Frissítés

2008.10.23. 22:16

Nagyon Boldog Névnapt Kívánok,SZERETETTEL  Zsóka!  Köszönöm szépen! Pusz

2008.10.12. 17:09

Az igaz barát egy kincs, aki megvéd, ha bántanak segít, ha gyötörnek, vagy tévútra rántanak. Megszid sokszor, ha van rá oka, de meg nem tagad téged soha. Legyen bár ezer a hibád, éretted ő mindig kiáll, és ha legyen is nagy a vétked, ő akkor is megbocsát majd néked. A barátság egy próbatétel, naponta kell küzdened érte, és ha bánat lelked mélyét járja át, melletted áll egy igaz, hű barát. Ő az, ki felemel a porból, de ha kell, szeretettel korhol, titkolnod nem kell örömöd, bánatod, elnéző akkor is, ha gondjaid ráhagyod. Hová lett az igaz barát? Hol vigyázza lelkem viharát? Hol dalolja megbocsátó dalát? Hol suttogja vigasztaló szavát? Elment a tél, a derűs tél, hol makacs, hol merész, hol vidám, és itt van ismét a nyár, mely csendes, hideg, zord és sivár. Elült a szél, elhalt a dal, nincs már bánat, és nincs harag, a végtelen idő kereke már a távolban szalad. Szeretettel Zsóka!

2008.09.26. 17:41

SZERENCSELEVÉL NEKTEK!!!   1. Géza fejedelem idejében nem voltak számítógépek, ezért nem tudta továbbküldeni ezt a mailt, ezért 997-ben agyvérzést kapott és jól meg is halt. 2. Unokája, Imre herceg sem tanult a hibájából, ő sem küldte tovább. Meg is halt fiatalon egy vadászat alkalmával. 3. István király sem küldte tovább, ő is meghalt, de csak később. 4. Ha jobban végiggondoljuk azért halt ki az Árpád-ház, mert senki sem küldte tovább a szerencsemailt! Az összes Árpád-házi királyunk halott emiatt! 5. A részeges Lajosbának sincs számítógépe Alsó-Bivalybasznádon, így hazafelé a kocsmából el is b*ta egy tehervonat. 6. Egy barátom barátjának a barátja, akinek nem tudom a nevét, csak hallottam, hogy mesélték előttem huszonhárman, állítólag továbbküldte és tíz perc múlva megcsörrent a telefonja és vezérigazgatói állást kapott, vagy valami ilyesmi. Ez minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy működik!!!! 7. Egy barátrom barátjának az ismerősének a testvérének az anyjának az ismerősének a nagybátyjának a fiát elhagyta a barátnője, mert nem küldte tovább a szerencselevelet. A következőképpen történt a dolog: Józsi hazajött a munkából, a barátnője otthon ordibálva fogadta: - Tudom, hogy ma kaptál egy szerencsemailt és nem küldted tovább, ezért elhagylak. Azzal fogta magát, összecsomagolt és többé nem is jött vissza. 8. Pista bácsi halálos beteg lett, mert nem küldte tovább. A dolog úgy történt, hogy másnap 8:16 perckor nagy fájdalmai voltak, ezért elment az orvoshoz. Az alaposan megvizsgálta, majd így szólt: -Pista bácsi? Maga továbbküldte a szerencsemailt? -Nem, fiam. -Akkor Isten nyugosztalja a Pista bácsit. Oszt azzal meg is halt az öreg, visszakérdezni se volt ideje. 9. Az egyik kollégám tegnap megkapta a szerencsemailt, tovább is küldte és nem halt meg éjszaka!!! Tehát működik!!!! (Igaz, hogy azt kívánta, hogy bárcsak megkettyinthetné a szomszédja lányát, ami nem sikerült neki, de legalább nem halt meg!) Nosza te se tétlenkedj! Küldd tovább annyi példányban ezt a levelet, hogy lefagyjon a cég rendszere, különben úgy jársz mint a Pista bácsi, aki nem én vagyok, hiszen én rendesen továbbadtam Zsóka!

2008.09.21. 22:16

Ember menni, menni, menni kell! Ha az öreg Földnek fekete foltos féltekére zuhansz, midőn terád ragad a talaj szemete s testedet benövi a moha ...mindig, mindig van egy sansz... utolsó erőddel kelj fel! ne feledd a túlélés törvényét soha: Ember menni, menni, menni kell! Ha a vad viharok fellöknek fordítsd az ég felé fejed gyújts tüzet, némán üzenj a fenn lévőknek hogy emeljenek a magasba és szálljanak fel veled elvisznek barátom hidd el! ha mégis leesel, emlékezz szavamra: Ember menni, menni, menni kell!   Szabó Balázs   Én nagyon kedvelem a verseit. Roz     Köszönöm Roz csodálatosan szép verseket küldtél!!!!

2008.09.21. 22:11

Az út vége Nem több, csupán egy ártatlan nap volt esőszagú szürke reggel, a nyár éppen csak megholt, midőn forró emlékeitől nehéz fejjel eszméletlenül terült el az ősz szőtte avarszőnyegen ...emlékszem így történt akkor, igen... ártatlan fényfolt bandukolt az égre, bánatos jó kedvvel itta fel a múlt mixelte alkoholt, szívében hatalmas égő sebbel indult útjára a magas mélybe fel botladozva, elnyűtten, félszegen ...emlékszem, hisz nem volt oly régen... mosolyogva adta át erejét a világnak, bár tudta jól, eztán reá már csak a hűvös, másnapos hajnalok várnak, a didergő felhős, csillagtalan éjszaka, a könyörtelenül közeledő tél hava, az elmúlás, a fájdalmas nincsen ...emlékszem felébredt, aztán elaludt minden... gyorsan elérkezett az alkonyat, a Föld álmosan fordult oldalára vérvörös lett a sárgából egy perc alatt a sötét lecsapott a fénysugárra s összedőlt a világosság gyenge vára, a kegyetlen idő ismét napot rabolt ...de ki emlékszik rá, hisz csupán egy erőtlen Nap volt... egy rövidke múló pillanat egy nap csupán az emberi élet, mit nem hoz vissza pirkadat, s néha magunk vetünk néki véget... ... többé nem festek betűkből képet ez az utolsó vers, mit rátok hagyok...sínen vagyok jöjjön már az a vonat! ...ahogy én is...lehet, hogy eltévedt?   www.poet.hu/vers/10638   Szabó Balázs

2008.09.14. 21:35

André Karolina Vándorutunkon ezernyi próba vár, Lehet nehéz terhed, lehetsz fáradt már, Hogyha szíved fárad, Hogyha lankad lábad: Nézz fel Jézusodra, Tőle kérj erőt; Megsegíti utad, könnyű lesz a lépted. De hogyha tőle makacsul elszakadsz, Sötétségben, magányosan haladsz. Sátán könnyen elcsábít, De ekkor is csak Benne bízz! Fogjad kezét, hogyha nyújtja, Így bitosan célba érsz! Ha minden reményt már feladtál, Jézus onnan küld megoldást, Ahonnan legkevésbé várnád. Reá bízd az életed, nézz mindig egy kicsit feljebb! Fogjad kezét, hogyha nyújtja, Így bitosan célba érsz!

2008.09.10. 16:20

Anthony de Mello - A csend szava ... A könyvet felütve, egy apró történet érint meg. " A tanítványok elmerülve vitatkoztak Lao-ce mondásán, mely úgy hangzott: Aki tudja, nem mondja; aki mondja, nem tudja. Mikor a mester belépett, megkérdezték, pontosan mit jelentenek a szavak? A mester, ezt kérdezte tőlük: -Melyiktek ismeri a rózsa illatát? Mindegyik ismerte. Erre azt mondta a mester: -Most foglaljátok szavakba! Mindegyikük hallgatott ... " Arról szól számomra, ami nem fér bele a szavak szűknek bizonyuló ketrecébe ... "Csak" megélni lehet ezt a csodát ... Zsóka!

2008.09.02. 05:57

2008.09.01. 16:18

Szia neked is. Elhoztam Magyarországot hozzád. Róz

2008.09.01. 16:16

Magyarország zenében és képekben - Hungary in pictures... @ Yahoo! Video

2008.08.31. 08:01

Imádság: Kicsit több... Kicsit több békesség, jóság, szelídség, Kevesebb erőszak, gyűlölet, irigység, Kicsit több igazság úton, útfélen, Kicsit több segítség bajban, veszélyben. Kicsit több "mi" és kevesebb "én", Kicsit több erő, szeretet, remény. És sokkal több virág az élet útjára, Mert a sírokra már úgyis hiába. Sok szeretettel Zsóka!

2008.08.29. 09:57

Bernardin Schellenberger: Hallgassunk a szívünk mélyéről feltörő kiáltásra Imádkozni nem tanulhatunk meg úgy, mint egy idegen nyelvet; nem sajátíthatjuk el, mint valamilyen más képességet. Az imádkozás, az igazi, eredeti imádkozás – amely nem kívülről átvett formulákból és megismételt frázisokból áll –, ezt az imádkozást saját lényünknek egy mozzanataként kell felfedeznünk. Hiszen mindig hozzánk tartozik. Úgy van ez, mint amikor egy napon felfedezzük légzésünket, szívverésünket vagy vérünk lüktetését. Jóllehet, mindig velük éltünk, de talán évtizedeken keresztül nem figyeltünk rájuk és nem tudatosultak bennünk. Pedig, ha csak egy kis időre is kihagytak volna, meghaltunk volna. Egy iszlám misztikus mondta, hogy az ember félelem-kiáltással kezdi az életét, amikor elhagyja az anyai méhet, és félelem-kiáltással fejezi be az életét, amikor elsüllyed a föld méhébe. Egy félelem-kiáltással veszi első lélegzetét az újszülött, és egy félelem-kiáltással bocsátja ki utolsó lehelletét a haldokló. E két kiáltás fogja közre az ember életét, és – pontosabban megnézve – e kettő voltaképpen egyetlen kiáltás. A gyermekekből még gátlástalanul szakad fel a kiáltás, ha elviselhetetlennek tűnik számukra a szakadék aközött, amit akarnak és ami a valóság. Amikor felnőttek lesznek, „értelmessé” válnak és szinte sosem kiáltanak többé, vagy legfeljebb csak egészen kétségbeejtő helyzetekben. Ezentúl elutasítják maguktól a kiáltásnak, a hangos nyögésnek vagy fájdalmuk borba fojtásának felszabadító tapasztalatát – vagy csak nagyon titokban teszik ezt, amikor senki sem hallja. A környezetük azt mondja nekik, hogy ez nem emberhez méltó, gyerekes dolog és a gyengeség jele. Ezért erősnek mutatják magukat és kiáltásukat számtalan általánosan elfogadott formába zárják: nyugtalan sietségbe, hektikus tevékenysébe, önmagukkal és a világgal való örökös elégedetlenségbe, hősies teljesítménybe, kíméletlen karrierharcba, neurózisba és egyéb általános szokásokba, hogy meneküljenek önmaguk elől, hogy elkábítsák magukat, és hogy túlharsogják belső kiáltásukat. Ez az elemi kiáltás, ez a nyugtalanság és zaklatottság, ez a kipusztíthatatlan vágyódás és törekvés egy olyan állapot felé, amit még nem sikerült elérni: ez az imádság. Szent Pál a rómaiakhoz írt levelében úgy értelmezi ezt, mint az egész világ sóhajtását és vajúdását, amely világ egy teljesebb, megváltott életbe való újjászületésre vár. Ebben az éretelemben az ateista is és az olyan ember is imádkozik, aki már nem képes többé hinni Istenben, ám aki sok jámbor ember szemében igazán szolgálatkésznek, készségesnek, elérhetőnek tűnik. Ebben az értelemben minden olyan ember imádkozik, aki még szenved, és aki még remél és vár valamit; és ebben az értelemben az is imádkozik, aki nem lát már kiutat és jövőt, és öngyilkos lesz; magában ebben az utolsó, kétségbeesett tettben válik nyilvánvalóvá egy biztonság és beteljesedés után vágyódó ember kiáltása. A lélekben szegények, a keresők és kérdezők, a kételkedők és maguk a kétségeesettek mindig közelebb vannak Istenhez, mint a jómódúak, magabiztosak, jóllakottak és érzéketlenek. Ha eljutunk ebbe a mélységbe, meglátjuk, hogy olyan időben élünk, amikor nagyon sokan imádkoznak. Mert a mi időnkben nagyon sok ember szenved, nagyon sok kutat egy jobb jövő után, nagyon sokan érzik úgy, hogy kitépték őket a védettségből és biztonságból; nagyon sok ember szüntelenül úton van valami más felé, mint amit elébe tettek és rákényszerítettek. Mégis egyre inkább úgy tűnik, hogy imádkozásuk nem tudatosul, hanem a tudatalattiban marad; egy anonim, vak, nem elszánt és nem koncentrált erő marad. A legtöbb ember igen elcsodálkozna, ha azt mondanák neki, hogy ő imádkozik és még csak észre se vette ezt; mert egyáltalán nem tűnik úgy neki, hogy olyasmit tesz, amit a keresztények és más istenhívők imádságnak neveznek. A valóságban az a gyakorlat, amit „imádkozásnak” szokás mondani, gyakran csak egy sajátságos forma – és olykor egy át nem látott, meg nem értett forma –, hogy általa kijátsszák és elnyomják az emberi szívből feltörő elementáris kiáltást, ahelyett hogy hitelesen megfogalmaznák azt. Nem ritka, hogy az emberek a sok imádkozással meghiúsítják és elfojtják az igazi, mély imádságot. A radikálisan keresők és kérdezők, az olyan emberek, akik meghallják a lényük legmélyéből feltörő kiáltást, és ez a kiáltás szorongatja őket, ösztönösen megérzik, hogy az ilyen kegyes emberek és „hívők” érzéketlenek az ő kérdésfeltevésük radikális volta iránt. Ezeket a „hívőket” jámbor életük elaltatja és fásulttá teszi, és becsületesség és szavahihetőség kérdése, hogy a kérdezők nem csatlakoznak hozzájuk. Mélységes tragédia rejlik ebben. Azoknak, akik hivatottak lennének arra, hogy az emberiségnek ezt a megváltás utáni kiáltását felfedjék, felerősítsék, szavakba foglalják és magának az Istennek a kiáltásával – Jézusnak a Getszemáni kertben és a kereszten elhangzott félelem-kiáltásával – egyesítsék, tehát az úgynevezett hívőknek maguknak igen gyakran kevesebb érzékük van eme kiáltás iránt, mint az úgynevezett hitetleneknek. És így ezek is, azok is járják a maguk útját, egymástól elszigetelten: ezek a maguk vak kérdéseikkel, azok a maguk látszólagos válaszaikkal. A megváltás utáni kiáltás nem válik történelmi méretű, hatalmas erővé, hanem ezeknél elnémul a kétségbeesésben és rezignációban, azoknál pedig jámbor csevegéssé laposodik. Azt mondják, az imádkozásnak Istennel folytatott beszélgetésnek kell lennie. Ez igaz, de ugyanakkor félreérthető is. Isten nem közvetlenül adott a tapasztalatunk számára, mint bármelyik ember, akivel beszélünk és aki a maga részéről rögtön szóban válaszol nekünk. Azok a jámbor emberek, akik érzik ezt, de nem akarják beismerni, úgy oldják meg ezt a problémát, hogy egyszerűen végnélkül csak magukról beszélnek, és Istent – bár ő akarna szólni – egyáltalán nem engedik többé szóhoz jutni. És így imádkozásuk egyenesen Isten-nélkülivé válik, az önmagával foglalkozó ember monológjává, aki szavak és frázisok rendszerével serényen biztosítja magát a valóság és az élet minden kérdésével szemben. Nem csoda, hogy komoly emberek nem akarnak ebbe belekapcsolódni. Isten sem áll szóba velük. Világos pillanatokban elfoghatná ezeket az imádkozókat az az érzés, melyet Maire-Luise Kaschnitz így írt meg egyik költeményében: Durván bánsz azokkal, akik Téged A régi módon akarnak megismerni. Elpusztítod szívüket oltáraid előtt, Szép völgyeidben vaksággal sújtod őket, Azokkal, akik Téged dicsérni próbálnak, Lábuk elé sodrod a felpuffadt holttestet. Azoknak, akik szeretetedről kezdenek beszélni, Visszájára fordítod szájukban a szót, Hagyod, hogy üvöltsenek, mint kutyák az éjszakában. (M-L. Kaschnitz: Neue Gedichte. Claassen Verlag GmbH, Düsseldorf 1957. 13.) Akik megtapasztalják ezt, hajlamosak lesznek arra, hogy még nagyobb erőfeszítést kifejtve túlbeszéljék és túlharsogják ezt a tapasztalatot, ahelyett, hogy végre befognák a szájukat és hallgatnának. Inkább ne mondjuk tehát: az imádkozás beszélgetés Istennel. Hanem azt mondjuk: az imádkozás hallgatás, vagy mindenesetre: hallgatással kezdődik. Ha a második lépéssel kezdenénk, rögtön azt kellene mondanunk: Istenre-hallgatás. Kezdjük szerényen, és egyszerűen hallgassunk. Mire hallgassunk? Hallgassunk korunk valóságára, a környezetünk, felebarátaink, sajátos helyzetünk valóságára; hallgassunk a világ megváltás utáni kiáltására. Mérlegeljük egészen józanul helyzetünket a világban itt és most. Szükséges lesz, hogy alkalomadtán elvágjunk ezért minden elterelést, minden kifogást, mindenféle hasznos vagy szórakoztató tevékenységbe való menekülés lehetőségét, s csendet és hallgatást rójunk ki magunkra. Maradjunk tehát végre egyszer egyedül önmagunkkal; egyszer legalább egy kicsit álljunk meg utunkon és kérdezzük meg magunkat: Hová sietünk, hová futunk tulajdonképpen? Amikor odafigyelünk magunkra és a világunkra, megsejthetjük és felfedezhetjük, hogy több rejlik abban, mint pusztán a világ vagy önmagunk; felfedezhetjük akkor, hogy a szomorúságban, a hálában valami túlmutat önmagunkon és a világon. Meg fogjuk tapasztalni, hogy a világban és önmagunkban bizonyos dinamika jelentkezik, amely lehetetlenné tesz minden egyéb kifogást, színlelést. És ez a tapasztalat a forrása, a kezdete az imádsának; ebben jelentkezik ismét az Isten utáni kiáltás, amely kiáltás ott rejtőzik mindenben. Az imádkozás, a valóságos, igazi, élő imádkozás megkívánja, hogy ezt teljes egészében elismerjük és ráhagyatkozzunk erre a dinamikára. Megkívánja, hogy vállaljuk a beteljesüléssel együtt járó feszültséget, hogy ráhagyatkozzunk a világra és egyedülálló lényünkre. Megkívánja, hogy megértsük, hagy azok a legkülönbözőbb vágyak, szenvedélyek, az embereket vonzó evilági célok, és az, ami ezekben a célokban nem hagyja őket nyugodni akkor sem, ha elérték céljukat – mindezek szétforgácsolt, tévútra vezetett ösztönök. Ha ismernénk, megértenénk és egyetlen erőben összpontosítanánk ezeket az ösztönöket, úgy számtalan függőségtől megszabadulnánk, és életünk elnyerné azt a belső egységet és célirányosságot, amely egyedül képes megadni annak igazi értelmét. Ennek a tapasztalatnak a hatására – amely tapasztalat csak a szótlanságban és hallgatásban jelentkezik – majd ismét szavakat fogunk megfogalmazni és kimondani. És rá fogunk bukkanni mások szavaira, melyek segítségével meg tudjuk fogalmazni, és érthetően ki tudjuk fejteni saját tapasztalatunkat. Ezek akkor már nem pusztán kívülről átvett, elismételt szavak lesznek, hanem bensőnkből feltörő, valódi, becsületes szavak. Valószínűleg egyáltalán nem lesz túl sok szó. Az imádkozást tehát nem tudjuk úgy megtanulni, mint egy idegen nyelvet. Úgy fedezhetjük csak fel, mint régen elfelejtett, őseredeti, sajátos beszédünket. Az imádkozás megkívánja, hogy a kiáltást, az egész teremtés és saját egyéniségünk sóvárgását kibontsuk valamennyi álruhájából, bezártságából és elfojtásából, és hogy ezt a kiáltást, ezt a sóvárgást felfogjuk, megtapasztaljuk; megkívánja, hogy meztelenül, csupaszon szálljunk szembe ezzel a tapasztalattal, elviseljük azt és időről-időre szavakba foglaljuk. Istenem – nincs már szavam hozzád. Nincs már fogalmam rólad. Már csak hallgatni tudlak téged. Egyedül vagyok gondolataim és aggodalmaim locsogásával, vágyaim, örömeim, félelmeim, bizonyosságaim és kétségeim fecsegésével. Ám mindez nem hagy nyugodni. Ez az én néma kiáltásom, az én vak tapogatózásom, az én süket hallgatásom feléd. Ebben akarok megállni, ebben akarok kitartani – mindaddig, amíg egy szót hallok tőled, mindaddig, amíg egy szikrányi fény jön tőled. Mint egy sütővas, nyomod bele magad remegő húsomba. Rémületet és fájdalmat véstél belém, letörölhetetlen sebet, pecsétet: A tiéd vagyok. (Sich auf Gott verlassen. R. Walter Hrsg. Herder 1980. 77-83.) Sok-Sok Szeretettel:Zsóka!

2008.08.26. 10:42

Szeretet nélkül a kötelesség elkedvetlenít, Szeretet nélkül a felelősség kíméletlenné tesz, Szeretet nélkül az igazságosság keménnyé tesz, Szeretet nélkül a kedvesség képmutatóvá tesz, Szeretet nélkül az okosság kegyetlenné tesz, Szeretet nélkül a rend kicsinyessé tesz, Szeretet nélkül a becsületesség kevéllyé tesz, Szeretet nélkül a tulajdon kapzsivá tesz, Szeretet nélkül a hit fanatikussá tesz, Szeretet nélkül az élet értelmetlen, Ám szeretetben élni: boldogság és öröm! Sok szeretetel Zsóka!

2008.08.22. 06:53

Barát Szükségem van egy barátra, Ki velem van a magányban. Ki fogja kezem,ha felek Ha sötét útra térek. Ki meghallgat bármit kérdek. Kinek elmondhatom mit érzek. Ki talán jobban szeret engem, Mint saját magát,közben... Ki nem gúnyol ki folyton, Ha valamit elrontok. Ki együttérez velem S segit ha kérem. Kit én is meg tudok hallgatni, Ha szüksége van rám ott lenni. Kit én is pont úgy szeretek, S köszönöm,hogy vagy nekem! Nagyonsok Szeretettel:Zsóka!

[94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]