[35-16] [15-1]
Vadregényes fenyvesek homálya,
Sziklabércek, felhők közelében!
Üdvözöllek, mint anyát a gyermek,
Hű szerelmem forró érzetében.
Szebb talán a rónaság vidéke,
Délibábos pusztáknak lapálya,
S vonzó, enyhe, édes mosolyával
Vidám halmok, völgysíkok hazája.
Mind hiába . . . köztetek születtem,
Csermelyzúgás, bérci vad virágok!
Szívem egy, és szívem egy szerelme
Csak egyért, csak értetök sovárog.
Mily dicső e bércek közt az élet!
Föld fiához közelebb az Isten,
S messze mindaz, min a nagy világ csüng,
Sápadozva, mint rab a bilincsen.
Forróbb itt a szülőföld szerelme,
Szabadabb a szívnek dobbanása,
A gyönyörrel félelem határos,
S nagyszerűbb a lélek gondolása.
Im az ég és tiszta levegője,
Im az erdők tengerének árja,
Mely örök zöld s mint a büszke lélek
Fellegekben úszik koronája.
Hótetőknek távol csillogása
Rá fénylik az erdők éjjelére,
Színeikből gyönge szivárványt sző,
Hajnal, alkony a táj kék egére.
Oh minő kép! smaragd halmok, völgyek
Koszorúja, mint egy tündér álom;
Kékes ködben elzavart falucskák,
S dűlt tornyával egy-egy mohos várrom.
Bérc-oldalban nyájak legelésznek,
Csermelyek kigyódznak a határon,
És fészekként könnyű malmok függnek
Zuhatagot síró vén sziklákon.
Itt kél a nap, itt nyugszik le később,
Itt néz a sas büszkén a szemébe,
Itt ereszti meg szárnyvitorláját,
Hogy elsápad a kelő hold képe.
Itt zendíti az erdők tündére
Fuvoláját sokszor csöndes éjjel,
Kérve a hold édes mosolygását,
Bús dalával, harmatos szemével.
Szánja a hold, föllebbenti fátylát,
Ajakára nyájas mosolyt vészen,
És szerelme fényes tengerárját
Elönti az erdő-messzeségen.
Néz a pásztor, s bámulja világát,
Hosszu horgas botjára hajolván,
S elmereng a távolban morajló
Fürészmalom s vizesés siralmán.
A hold fényén, éji pompájában,
Im a vidék még egyszer kitárul,
Árnyak nyulnak, himbálnak a légben
A virasztó hegytetők ormárul.
Álmos erdők mélán álmodozva
Felsuttognak, lágy morajt lehelnek;
Meg-megharsan távolból egy kürtszó,
És reá száz visszhangok felelnek.
Majd a csendben a szomszédfalvakból
Az ebeknek csaholása hallik,
S nyikorgása borviz-szekereknek
A kanyargó úton megnyilallik.
Őrházaknál hamvadó tűz pislog,
Egy-egy székely vészi útját arra,
Hosszu puska mellett énekelve
Bús-nótádat, gyászos Mádéfalva!
De ki tudna mindent elbeszélni
Rólatok, ti kedves völgyek, bércek?
Még is mért, hogy gyakran elborúlok,
És szememben forró könnyet érzek.
A várromok, az ősök sirhalma,
Kérdik tőlem: hol Attilla népe?
Élt-e még a székely s hol van Erdély
Szabadsága, neve dicsősége?
E kérdés csal könnyeket szemembe,
Siratom én elhunyt szabadságod
S híred, melyet fényessé nem tészen
Nap- s holdfényben tündér csillogásod.
De mért sírjak? Amott a sziklákon
Felrepülni sascsoportot látok . . .
Hah e bérc a sasoknak tanyája,
S itt születnek mennydörgő villámok.
Tán e népnek majdan a sasokkal
A magasba szárnyal gondolatja,
S a szabadság viharos érzése
Hideg keblét még egyszer áthatja.
S újra látjuk szárnya szabadjában
Napsugárhoz merész repülését,
És meghalljuk hosszu ébredése
Villámokkal terhes mennydörgését.
1847 |
|
Azokon a szép kék hegyeken túl
Fogsz te élni, kedvesem, ezentúl,
Ott fogsz élni boldog férjed mellett,
Kit boldoggá egyedűl szived tett;
Napkeletről messzebb napkeletre
Jössz velem, hogy mulathass kedvedre,
Odaviszlek szép Erdélyországba,
Láposvölgyi regényes magányba.
Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk,
Mert ott csak a természet lesz vélünk,
A dicső, az örökszép természet,
Kinek arcát oly gyönyörrel nézed,
Mert tudod, hogy leghivebb barátom,
Kit sohasem kaptam hazugságon,
Ki elűzi a lélek kigyóit,
Ki sohasem sebesít, de gyógyit.
Ottan élünk a világtól távol,
Semmi sem jut el hozzánk zajábol,
Csak az a halk, tengerféle morgás,
Mely a zajnak csak viszhangja, nem más,
S mely meg nem zavarja álmainkat,
Sőt még költőibb álmakba ringat.
Odaviszlek, egyetlen virágom
A nagy földön, e nagy pusztaságon,
Ott gyakorlom én be ezt a régen
Óhajtott szót: kedves feleségem!
|
Székely himnusz
Ki tudja merre, merre visz a végzet,
göröngyös úton sötét éjjelen.
Segítsd még egyszer gyõzelemre néped,
Csaba király a csillagösvényen.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
népek harcától zajló tengeren.
Fejünk az ár ezerszer elborítja,
ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!
Ameddig élünk, magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha;
Szülessünk bárhol, földünk bármely pontján
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha:
Keserves múltunk - évezredes balsoros,
Tatár s török dúlt, labanc rabigált.
Jussunk e honban, magyar-székelyföldön,
Szabad hazában élni boldogan.
|
 Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
...
 Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.
//Wass Albert
|
 |
|
|
|
|
A Szent Anna-tó legendája
A Szent Anna-tó keletkezéséről több székely népmonda szól. Az alábbi legenda Gabányi János gyűjtéséből való:
"Réges-régen élt ezen a vidéken két gazdag ember. Testvérek voltak, de folyton civakodtak egymással. Az egyiknek Büdöskőn volt a vára, a másiknak pedig azon a helyen, ahol ma a Szent Anna-tó látható. Egyszer egy idegen úr utazott át a vidéken gyönyörű négylovas hintaján, és megszállt pihenni Büdös vár uránál. Annak módfelett megtetszett az idegen hintaja, főként a lovai, s el is határozta, hogy bármi áron megszerzi a lovas hintót. Mivel a titokzatos idegen nem is akart hallani a vásárról, a gonosz várúr elhatározta, hogy elcsalja tőle a hintót. Kockázni kezdtek, s a várúr addig alattomoskodott, csalt, hogy elnyerte az idegen fogatát. Amint tervét megvalósította, máris áthajtott bátyjához kérkedni, hadd egye a másikat az irigység. Meg is jegyezte, foghegyről: nem hiszi, hogy a bátyja valaha is ilyen ép fogatra szert tudna tenni. Ez több volt, mint amit a fivér büszkesége elbírt! Azon nyomban fogadást ajánlott: egy napon belül szebb fogattal áll elő! A tét hatalmas volt: a vár és a hozzá tartozó birtokok. Öccse magabiztosan állta a fogadást, és gőgösen elhajtott. Elvakult bátyja ördögi ötletet agyalt ki: összeszedte a vár jobbágyai közül a nyolc legszebb hajadont, s azokat fogatta be hintajába. Felpattant a bakra, s mivel a törékeny vállú leányok nem bírták mozdítani a nehéz hintót, mérgesen közéjük csapott. Éppen a legszebbet találta el. Anna feljajdult, és átkot szórt a vár kegyetlen urára. Iszonyú dörgés, földindulás közepette a vár azon nyomban elsüllyedt urával együtt, helyén pedig egy szép tó keletkezett. A szüzek nefelejcsekké változtak, a gonosz várúr pedig rút vízisárkánnyá. Anna pedig a tó védőszentjévé lett, és imája elpusztította a vizet háborgató hatalmas szörnyet."
Egy másik legendatöredék szerint Anna a holdfényes éjszakákon ismét megjelenik a tó felett, majd újra eltűnik a habokban.
|
     |
|
Székely himnusz
Ki tudja merre, merre visz a végzet,
göröngyös úton sötét éjjelen.
Segítsd még egyszer győzelemre néped,
Csaba király a csillagösvényen.
Maroknyi székely porlik, mint a szikla
népek harcától zajló tengeren.
Fejünk az ár ezerszer elborítja,
ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!
Ameddig élünk, magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha;
Szülessünk bárhol, földünk bármely pontján
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha:
Keserves múltunk - évezredes balsoros,
Tatár s török dúlt, labanc rabigált.
Jussunk e honban, magyar-székelyföldön,
Szabad hazában élni boldogan.
 |
WASS ALBERT
OTTHON
Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.
Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.
Ez az otthon.
Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.
Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.
A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él.
Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon. |
Üzenet haza
Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend.
S nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak:
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőműves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.
És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.
Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és a békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad. |
Wass Albert:
Erdély
Valahol van egy furcsa ország,
Bérce templom, völgye szentéj,
Bánatország az az ország,
Neve: Erdély.
Kékebbek ott az esték,
Sárgábbak ott a rónák,
S a falevelek mindig hullanak
Este tájt.
Csöndes faluk fehér harangszavára
Imádkozó bükkerdők orgonája:
Zsolozsmásan felzúg a patak.
Ott mindig ősz van. Erdély árva lelke:
Az őszi szél kószálgat szüntelen.
És megsúgom: hiába jön a tavasz,
A hóvirág,
A régi hóvirág már nem terem.
Mert ott az erdők keresztfát teremnek
És Golgota a hegynek a neve.
S ki ott él: valami régi nyárnak
Halálosan beteg szerelmese.
Elátkozott álmok kísérik,
Ha belekábult ott a tájba:
Mert átokország az az ország.
Nagyon ködös és nagyon árva…
Fészkefosztott fiainak,
Széttépett, bús fiainak,
Mégis, mégis, jaj de drága!
(1928)
 |
 |
Kép az Istenszékéről, ahol Wass Albert hamvainak egyharmadát a család tagjai visszaadták a természetnek |
|
Ady Endre
Menekülj, menekülj innen
Pocsolyás Értől elszakadt legény,
Sorvadva, várva itt tovább ne ülj:
Nem kellenek itt úri álmodók,
Menekülj, menekülj.
Rossz a világ itt: dacos Hunnia
Álmodva vívja a régi csatát.
Veri a jövőt: balladát akar,
Balladát, balladát.
Homlokod sárgult, lázas a szemed,
Sejtő, beteg és finom a dalod.
És akarod még mindig a babért,
Akarod, akarod?
Dalaid könyvét dobd a tűzbe be,
Sorvadva, várva itt tovább ne ülj:
Pocsolyás Értől elszakadt legény,
Menekülj, menekülj.
Hepehupás, vén Szilágyban
Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Szunnyadt lelkem ezer évet.
Paraszt zsályaként aludt el
S bús krizantém-fürttel ébredt
Hepehupás, vén Szilágyban.
Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Várt volna még ezer évet,
Míg idő jön a csodákra.
Óh, jaj nekem, hogy fölébredt
Hepehupás, vén Szilágyban.
|
Zilah város címere
|
Szilveszteri hagyományok és szokások!
Számtalan szilveszterhez és újévhez kapcsolódó népszokás van, amelyek évszázadok óta fontos szerepet kapnak az óév búcsúztatásakor. Minden országban más és más hagyományokat őriztek meg, a gasztronómia területén viszont a magyar népszokások páratlanok. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot: nálunk szerencsét hozó és szerencsétlenséget okozó ételek köré csoportosul az újévi étkezés.
|
Paradicsom: Hogyan alakultak ki a mostani szokások?
 Budai László: Rengeteg népi megfigyelés és hiedelem kapcsolódik a szilveszterhez. Például, ha esik az eső éjszaka, akkor rossz lesz a termés. A trombitálással és a durrogtatással pedig a gonoszt, az ártó és rontó erőket szerették volna elűzni. Persze a hagyományokat ma már ösztönösen végezzük, és nagyon ritkán gondolunk arra, hogy egykor ezeknek vajon milyen célja volt?
Paradicsom: Lehet tudni honnan erednek?
Budai László: A középpolgári kultúrából nőtte ki magát. Mindig a polgárság őrizte meg a kulturális hagyományokat. Például a gazdagok állítottak először karácsonyfát, hiszen nekik volt erre helyük a lakásban. Utána a kispolgárság, majd a nép többi tagja vette át a szokásokat. Az egyszerűbb karácsonyi és újévi étkek népszokások alapján alakultak ki, hiszen mindenki ugyanazokat az ételeket fogyasztotta. Az ünnepi asztal melletti szokások milyenségét viszont mindenkinek a saját tehetőssége határozta meg.
Ha még régebbre szeretnénk visszamenni, akkor egészen a római szaturnália ünnepekig kellene visszamennünk. Az újévvel kapcsolatos ünnepségek náluk ugyanis december 27-én kezdődtek. Úgy tartották, hogy ez a nap az év legvidámabb éjszakája. A szilveszter pedig a szaturnália ünnepek befejezése. A kivilágított templomok voltak az ünnepi központok helyszínei, ahol nagyon sok ember összejött. Érdekes, hogy minden nemzetnél megfigyelhető, hogy valamilyen módon elbúcsúztatja az óesztendőt. Ilyenkor jellemzők csak igazán a jóslások és a babonák. Erdélyben például szalmával betekert kereket gyújtottak meg és gurítottak le a domboldalról, mert úgy tartották, hogy a kerék összeköti az óesztendőt az újjal. Egyes vidékeken hagymából jósoltak. Felvágtak egy fokhagymát vagy vöröshagymát, amiről 12 réteget leszedtek. A hónapokat jelképező rétegekre sót szórtak, és reggelig állni hagyták. Amelyiken reggelre megmaradt a só száraznak, amelyiken pedig elolvadt, az a hónap csapadékosnak ígérkezett. Más vidéken úgy tartották, ha újév napján az első látogató férfi, szerencse éri a házat, ha nő, akkor szerencsétlenség. Azt is mondták, ahogyan befejezed és kezded az új esztendődet, olyan lesz az egész éved. Kerülték ilyenkor a házi munkát, például nem szedték le a terített asztalt, hanem letakarták egy abrosszal. Nem mosogattak, nem varrtak újév napján. A malac farkát viszont mindig meghúzták…
Paradicsom: Mennyire tartjuk az újévvel kapcsolatos hagyományokat?
Budai László: Magyarországon rengeteg olyan babonára épülő szokás van, melyek úgy tartják, hogy újév napján nem ehetsz halat és csirkét, mert oda a szerencséd, de sertést bátran fogyasszunk, mert az meg kitúrja. Valamilyen szinten mindenhol léteznek néphagyományok, de külföldön sehol sem tapasztaltam a magyarhoz hasonlót. Nálunk szerencsét hozó és szerencsétlenséget okozó ételek köré csoportosul az újévi étkezés. A januári étlapon természetesen próbálunk ehhez igazodni, de persze kedvezünk azoknak is, akik nem tartják a hagyományokat az étkezés terén.
Manapság baráti körben vagy étteremben ünnepelnek az emberek. Ahogyan az előbb említettem, halat és szárnyast szinte alig fogyasztanak. Ilyenkor a disznóhús a legelfogadottabb. Kedvelt még a gomba, ami a bő termést, a lencse pedig a gazdagságot jelképezi.
Paradicsom: Más országokban milyen szokások vannak?
Budai László: Külföldön ennyire nem különböztetik meg az ételeket. Inkább a vallási hovatartozás szabja meg, hogy ilyenkor mit szabad és mit nem szabad enni. Általában normál menüsort állítanak össze szilveszterkor, ami tartalmazza a kedvenc fogásokat. Sok helyen az újév olyan, mint egy népünnepély, az öregek és fiatalok az utcán ünnepelnek, és megvendégelik egymást. Spanyolországban például szilveszterkor az évváltás előtti utolsó 12 másodpercben 12 szőlőszemet vesznek a szájukba - másodpercenként. Mire éjfélt üt az óra, szétrágják az összest, majd utána koccintanak. Érdekes, hogy általában az édeskés ízeket részesítjük előnyben szilveszterkor. A legjobban a bonbonokat és a csokoládékat szeretjük az ilyenkor fogyasztani és ajándékba adni. Talán azért, mert szívesen emlékszünk vissza az édes ételekre, melyek a boldogságot szimbolizálják
|
|
1.3. Karácsony
A karácsonyfa-állítás szokása a XIX. század negyvenes-ötvenes éveiben városon jelent meg először, Erdély néhány megyéjében még a háború alatt is újévkor, az "aranyos csikó" hozta a gyermekeknek az ajándékot.
A karácsonyi játékok legrégibb rétegét hazánkban is a latin nyelvű liturgikus játékok képviselik, amelyek a XI. századtól kezdve az istentisztelet részét képezték. A XVII-XVIII. században főként iskolások és laikus vallásos társaságok előadásairól szólnak a tudósítások. A XIX. századtól a betlehemezés két fő formáját ismerjük: az élő szereplőkkel (pásztorjáték) és a bábokkal előadott (bábtáncoltató) karácsonyi játékot. A jó-rossz, szegény-gazdag ellentét igen egyszerű, szemléletes formában mutatkozik meg a játékokban. A tréfát a pásztorok szolgáltatják, akik félreértik az angyal latin szavát. Tudatlanok, de jószívűek, és csekély javaikból szívesen adakoznak. A betlehemezést szintúgy, mint másféle színjátékos szokásokat adománykérő formulák zárják le.
A betlehemes játékok mellett ismerünk más, helyi elterjedésű paraszti misztériumokat és moralitásokat is. Ilyen volt pl. a Paradicsom-játék, amely Ádám-Éva napján a bűnbeesés történetét adta elő.
Főként katolikus vidékeken volt divat a karácsonyi asztal készítése (pl. Somogy megyében szénát borítottak az asztalra, és a sarkaira különböző tárgyakat: fésűt, kaszakövet, kést raktak, majd asztalkendővel letakarták).
Az ország sok részében karácsony böjtjén a csordás egy csomó vesszővel végigjárta azokat a házakat, ahol tehenet tartottak. A gazdaasszony annyi vesszőt húzott ki a csomóból, ahány tehén a háznál volt, és megcsapkodta a csordás lába szárát.
1.4. A regölés (december 26)
A regölés a télközépi, karácsonyi, újévi köszöntés Európában ismert szokásának magyar változata. Ilyenkor a gyermekek, legények vagy felnőtt férfiak házról-házra menve bőséget, boldogságot kívánnak a következő évre. Nyelvészeink szerint a regölés név finnugor eredetű, és etimológiailag összefügghet a régi magyarok sámánjainak eksztázisba esésével is.
A XVI-XVIII. században a vízkereszt utáni első hétfőt regelő hétfőnek nevezték. Heltai Gáspár a XVI. században a regelő hetet említi, mikor az emberek isznak, tobzódnak, s ez szerinte az ördög nagy ünnepe. Az utolsó két évszázadban a Dunántúlon és Erdélyben volt szokásos a regölés.
A Dunántúlon legények jártak láncos bottal és köcsögdudával felszerelve olyan házakhoz, ahol eladó lány volt, és elénekelték varázséneküket. Ennek egyik állandó motívuma a termékenységvarázslás: a gazdának és háza népének jó egészséget, vagyont kívántak. A második részben egy leányt regöltek össze egy legénnyel. E két állandó részt megelőzi a beköszöntő, melyben a regösök elmondják, hogy hosszú, fáradságos útról érkeztek. Néha megemlítik, hogy nem rablók, hanem István király szolgái. A bevezetőhöz tartozik a csodaszarvasról szóló részlet is.
A regölés első kutatója Sebestyén Gyula volt. Nem volt zeneértő - fonográffal vette fel az énekeket. Mások - főként Lajtha László - jegyezték le őket.
1.5. Hejgetés (dec.31 - Moldvai csángók)
A hejgetés célja az új esztendőben a gabona, a kenyér mágikus úton való biztosítása.
Résztvevői legények, akik elsősorban a lányos házakat keresik fel. A mondókát ostorok csattogása, harangszó, furulya, dob és a köcsögdudához hasonló "bika" hangja kísérte. A hejgetés a búza élettörténetét mondja el a mag elvetésétől a kenyér elkészültéig.
1.6. Névnapi köszöntés (december 26-27)
December 26-27-én köszöntik a magyar falvakban az Istvánokat és a Jánosokat. Tekintettel arra, hogy e két férfinév igen népszerű hazánkban, az István- és János-napi köszöntés a karácsonyi ünnepi ciklus fontos része: baráti ünneplő alkalom, mikor az ismerősök meglátogatják egymást, és munkaszüneti nap lévén, a terített asztal mellett elszórakoznak.
1.7. Aprószentek napja (december 28)
Sok helyen vesszőből font korbáccsal megcsapkodják a lányokat, hogy egészségesek, szépek legyenek.
A korbácsolás Győr-Sopron megyében a legényavatással kapcsolódik össze. A legények végiglátogatják a lányos házakat, és szép, régies dallamú ének kíséretében korbácsolják a háznépet. A lányok szalagot kötnek a korbácsra, az édesanyák pedig előre becsomagolt húsdarabokat adnak át a csoportnak. A legények ezután visszatérnek a kocsmába, s a szabadban felállított tűzhelyen megfőzik az összegyűjtött húst. Ezt fogyasztják el a közös vacsorán, ahol a legények avatása történik. Ezen az ünnepségen csak férfiak vehetnek részt.
Az avatás maga hosszú beszéd kíséretében történik, amely összekapcsolja a betlehemi gyermekgyilkosság történetét a legényavatás tényével. A beszéd végén a keresztapák leöntik a legényt egy pohár borral, utána kiadós ivás következik, majd az újdonsült legényeket elviszik látogatóba egy-egy lányos házhoz. A kislányok és az édesanyák elnéző mosollyal segítik át a kótyagos legényeket a nehéz viziten, s ezzel be is zárul életüknek ez az ünnepélyes fordulója. |
Isten fogai közt
Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint
mind ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt.
És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben
bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a sziklás
emelkedéshez, szemben a havassal - fehér sziklák voltak, magányos
fehér sziklák, egészen kívül a városon - olyan szomorú - - semmit
sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és
lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek
alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna - nehéz és darabos,
töredezett fehér, masszív felhők voltak. Hidegek voltak a felhők,
- minden hideg és kopár - minden oly ásványi, minden élettelen
- a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren,
mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az élet,
nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis sebe
a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen eleven,
hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelem-résben, tornyosodó
föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt - mert szinte már rám
estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben!
És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér
felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából.
Ó borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes
föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam
én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp
meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény
sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek!
A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.
Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok, - akik közt örökké
vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú
Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az
Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te
is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriási Őrölő? Engem a
fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak
fogakból házakat faragunk magunknak.
Babits Mihály.
|
/ A piros vonal a történelmi Erdély határa, a zöld a mai országhatár./
|
[35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
