[42-23] [22-3] [2-1]
A boldogság mindig kicsinek tűnik, amíg csak a saját kezedben tartod. De engedd szabadjára, és azonnal megtanulod, mennyire nagy és értékes.”
(Makszim Gorkij)
|
Néha nem tudom, ki vagyok.
Néha magam után kutatok.
Kihúzom a fiókot,
s benne a múltam mosolyog.
Hogy a múltam én vagyok-e?
Hogy ami elmúlt, visszajön-e,
Hogy lehetek-e ugyanolyan
mindig és minden pillanatban?
Néha nem tudom, ki vagyok.
Apróságokon sírva fakadok.
Minden dolgot felhánytorgatok.
Igazságosan gondolkozok?
Hogy amit teszek, én vagyok-e,
Vagy amit mondok, én vagyok-e
Vagy amit akarok, az vagyok-e,
Válaszold meg nekem.
Néha nem tudom, ki vagyok.
hogyha mások félnek, kacagok,
míg azt hiszem, bátor vagyok.
De nem tudom.
Hogy másokon nevetni, én vagyok-e?
Hogy magamon nevetni tudok-e,
Hogy viccesnek lenni lehet-e…
Már nem vagyok képes erre?
Néha nem tudom, ki vagyok.
Magamat keresve andalgok
egy úton, kalandos, bolondos,
csodálatos. Én hol vagyok?
Hogy magamat megtalálni tudom-e?
Hogy az életet jól élni lehet-e,
Hogy magamban hinni szabad-e
Nem tudom.
Néha nem tudom, ki vagyok.
De melletted biztonságban vagyok.
És melletted önmagam vagyok.
Még ha gátlásos is vagyok.
Ez így igaz!
Gyöngyi |
"Akik élnek többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt." |
Kósza:
Észreveszed
Vajon észreveszed?
Amíg a szív dobog
s a folyó medrébe fut,
a fény sebesen száguld,
minden csillag mozdul,
s a hegyek is mennek.
Még elfordulok,
ha könnyeznem kell,
vajon észreveszed? |
Az életben a lényeges dolgok ingyen kaphatók: a gondos anya, a nap és a barátság. Hely az asztalnál és egy szívélyes ölelés. A tavasz fénye. Egy gyerek nevetése. Egy madár éneke. A patak csobogása. A fák árnya. A tenger hullámai. A nap és az éj. A nyugalom és a csend. A hetedik nap. Az élet és halál. Embernek lenni a földön." (Phil Bosmans) |
",,Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyét kívánok. Hívó lámpa fényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet, és kevés embert. De az aztán Ember legyen!" ( Fekete István )
|
Nárciszok
Ha nevetsz,
olyankor bennem kitavaszodik.
Hisz' úgy szeretem ezt a szarkalábat itt,
és ezt a szétfutó ráncot is,
közvetlenül az orrnyerged felett...
Ha nevetsz,
felőlem tél vagy akár ősz lehet,
szárba szökken földre simult,
láng-palánta kedvem.
Igen, a nevetésedet szeretem.
Attól mindig
kinyílnak bennem
a nárciszok.
|
Tüzel a nap
Tüzel a nap, tócsák ragyognak,
mosolyog, ujjong a világ;
zúgva, repesve mosakodnak
az ég kék vizében a fák.
Daloló fák! Vizek, kigyúlva!
A levegő lankad, eped.
Csoda mámor pezsdíti újra
a túláradó életet.
De e gyönyörű, fékevesztett
csodánál gyönyörűbb csoda
szenvedő és elfáradt lelked
meghatott, gyöngéd mosolya
|
Bodnár Éva:
Magányosan
Tavasz van - mondanád,
de hó szitál...
Jó kedved odalett.
S hogy elmerengj
a táj felett:
kedved sincs már.
Sietve mész,
s ha hazaérsz,
melegségre vágysz.
Jó lenne most egy ölelés,
egy csésze forró tea...
De üres a szoba.
Nem vár senki.
Az illatos ital sem
tud már érdekelni.
Komor valósággá válik
egy régi álom szőtte kép.
S ez épp elég,
hogy elmerengj
a táj felett,
mely tavaszból
télbe fordult.
És észre sem veszed:
könnyed kicsordult...
|
Nedim
Szádábád
Bútól terhes szívem súlyát már magamban nem birom,
menjünk együtt Szádábádba, menjünk, ringó ciprusom!
Odalent a kikötő, hatevezős csónakon
menjünk együtt Szádábádba, menjünk, ringó ciprusom.
Menjünk együtt játszani, az idő majd eltelik,
új szökőkútból iszunk, Teznim vize felszökik,
nézzük, hogy a sárkány szája ontja élet-csöppjeit,
menjünk együtt Szádábádba, menjünk, ringó ciprusom.
Menjünk együtt kóborolni tó körül, fák alatt
nézzük meg a palotát, mennyi szép új árnyalat,
énekeljünk hangot váltva gázeleket, sárkikat,
menjünk együtt Szádábádba, menjünk, ringó ciprusom.
Kérj anyádtól engedélyt, szent imára, pénteken,
egy napot majd elcsenünk a zord világtól, édesem,
kikötőig, halk utcákon, nem vesz észre senki sem,
menjünk együtt Szádábádba, menjünk, ringó ciprusom.
Nem lesz ott más, csak mi ketten és egy énekes kisér,
ott Nedim vár válaszodra és ha szád "igen"-t igér,
már aznapra, buja szépség, minden gondja véget ér,
menjünk együtt Szádábádba, menjünk, ringó ciprusom.
(Vas István fordítása)
|
|
Tollas Tibor: Hozsanna húsvét
Hozsanna húsvét! Künn a tavasz száll,
Sziklasírodból föltámadtál
És csodát műveltél megint.
Puszta földünk virággá ébred,
Sok zsenge ág zsoltárt zeng néked,
Jézus, naparcod rámtekint.
Hozsanna húsvét! Hitünk sója,
Bénák, betegek gyógyítója
Fénypallosodtól a halál
Sötét szárnyával éjbe rebben,
Szétáradsz bennem győzhetetlen,
Romlandó testem talpra áll!
S futnék a fénynél sebesebben,
Húsvét tüzét a holt lelkekben
Gyújtani elvesző úton.
Hírül adni a beteg, fáradt
Társaknak újuló csodádat. -
Hozsanna Néked Jézusom!
És véded őket minden vádtól.
Reviczky Gyula: Husvét
Fakadnak már a virágok,
Kiderül az ég,
És a föld most készül ülni
Drága ünnepét.
Szíveinkben, mint a földön,
Ma öröm legyen,
Feltámast az isten-ember
Győzedelmesen!
Aki tudja, mint töré fel
Sírját a dicső;
Aki látja, hogy a földön
Minden újra nő:
Gondoljon feltámadásra,
Mely örök leszen…
Feltámadt az iste-ember
|
|
Virágvasárnap
Valahol most egy tulipán-szájú, |
Förgeteg-fehér szilvafák közt |
máris a borhegyre megyünk, |
apostol-felhő jön velünk – – |
Jártak itt ólom-zord hadak, |
sisakjukon, mint sastojáson, |
Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék |
homályában bort nyakalunk |
|
|
Szent István, térdepelj közénk, |
nagyobb király térített minket, |
|
|
De itt vagyunk, de megvagyunk, |
nézzük, hogy nő a völgyi búza |
s a szőlővirág hogy kígyózik |
fölrepedt, égő homlokunkra. |
|
Így éneklünk s az ördöglábú |
asztal lesz majd a nagydobunk – |
parasztok és Jézus király, |
egymást karolva mulatunk. |
|
|
|
A korabeli újságok híradásaiból tudjuk, hogy az emléktábla-állítás 1898-ban, az 50. évfordulón merült fel. Az emléktábla költségeinek fedezésére a Bölcsészhallgatók Segélyező Egyesülete indított gyűjtést. Az adományok azonban lassan csordogálhattak, mert az aranyozott betűkkel kivésett márványtábla ünnepélyes leleplezésére csak 1900. március 15-én kerülhetett sor. Az emléktábla ötlete Beöthy Zsolt irodalomtörténész, akadémikus, egyetemi tanártól származott, valószínűleg ő fogalmazta annak szövegét is.
A Petőfi-emléktábla avatásakor Ónody Jenő joghallgató szavalta el a megjelölt mellvédről a Nemzeti Dalt, majd Vörös Béla bölcsészhallgató mondott ünnepi beszédet. Ezt követően került sor az emléktábla leleplezésére. A Budapesti Hirlap tudósítása szerint: "A tábla láttára percekig tartó éljenzés hangzott föl." A tetszésnyilvánítás után Hanzséros Bálint szavalta el erre az alkalomra írt ódáját.
Ez az emléktábla is jól tükrözi a korabeli köztudatot, melyet akkor nem cáfolt meg a történetírás sem. A történettudomány 1848-ról szóló szakmunkáin kívül a népszerű kalendáriumok és a különböző napilapok március tizenötödikei számai is erősítették a közvéleményben már meglévő tévhitet. Ez aztán olyannyira meggyökeresedett, hogy tulajdonképpen mind a mai napig tartja magát, noha évek óta minden ünnepi közvetítés kapcsán elhangzik a médiában, hogy Petőfi a Nemzeti Múzeum előtt nem szavalta el a Nemzeti dalt.
|
Az emléktábla
|
A Nemzeti dalt a költő két nappal a forradalom előtt írta - eredetileg a tervbe vett József-napi népgyűlésre. A forradalom versét a Landerer-Heckenast nyomdában nyomtatták ki (a Szép utca és a Kossuth Lajos utca sarkán ma is álló épületben) a Tizenkét ponttal együtt, mégpedig úgy, hogy Petőfi emlékezetből vetette papírra az egyes versszakokat, mivel a költemény eredeti kéziratát otthon felejtette. A "magyar sajtónak censura által meg nem fertőztetett ágyából az első törvényes testvérpárt" (Kléh István) fél tizenkettőkor kezdték nyomtatni és ahogy elkészültek, már szét is osztották az akkorra már szép számmal megjelent pesti polgárok között.
A Tizenkét pontot német nyelven is kinyomtatták a pesti német ajkú polgárság számára. A Nemzeti dal először 1848. március 18-án jelent meg német nyelven, Zerffi Gusztáv fordításában, a Pesten kiadott Spiegelben. |
Egy óra tájban a forradalom "szervezői" kihirdették, hogy délután 3 órakor a Nemzeti Múzeum udvarán folytatódik a népgyűlés és ott osztják szét majd az addig elkészülő nyomtatványokat. Ezeket egyébként kiragasztották az utcasarkokra is, sokan így olvasták először. |
|
Szerettem volna élni,
Amikor Jézus élt,
Ne csodálkozz el rajta,
Megmondom, hogy miért.
Szerettem volna lenni
Az a vízcsepp parány,
Amely – mikor Õ mosdott –
Felfénylett homlokán.
Szerettem volna lenni
Picinyke kis kenyér,
Amelyet keze oszt ki
Annak, ki Tõle kér.
Szerettem volna lenni
Egy szó az ajakán,
Mely vigasz lett a búsnak,
Gyógyír lett igazán.
Ha csók lehettem volna
Kezén, hol volt a szög,
Egy simogató sóhaj
Haló szíve fölött.
És a feltámadáskor
Szem, mely csodálkozik…
Mi vagyok én? Halljátok:
Kis szív, mely Benne hisz! |
A paraszt bácsi árvíz idején várja a háztetőn ISTEN segítségét, miközben szorgalmasan fohászkodik:
-" Ó, Uram! Én egész életemben hittem Benned! Kérlek, segíts meg!" - jön egy csónak, hívják, szálljon be, de ő ott marad a háztetőn :
- " Nem, köszönöm! Engem megsegít a Jó Isten! " - a víz tovább emelkedik, már a kéményt is eléri, jön egy motorcsónak:
-" Jöjjön, bátyja! Össze fog dőlni a ház és megfullad!"
-" Nem megyek én! Majd csak megsegít a Jó ISTEN!"
- Jön egy helikopter, a bácsinak már csak a feje van kinn a vízből. Leengedik a kötéllétrát, de a bácsi nem tágít és marad. Amikor megfullad és Szent Péter elviszi a Jó ISTENhez, rettentően panaszkodik!
-" Ó, Uram! Egész életemben bíztam és hittem Benned! És Te hagytál megfulladni, cserbenhagytál!"
Erre azt feleli a Jó ISTEN: - " Küldtem Neked egy csónakot, egy motorcsónakot, és egy helikoptert! Mit tehettem volna még???" |
[42-23] [22-3] [2-1]
|